Rám akarja kenni a sikereket. Rám akarja fogni. Hogy én vegyem magamra. Hogy én vigyem el. A balhét. A szenzációt. A nagy hírt. A fantasztikusat. A páratlant. A váratlant. Hogy én legyek a médium. Hogy engem lepjen a média. Hogy kitüntetett legyek. Újság. Újdonság. Nagy ember. Hogy mögém álljon. Hogy elbújjon mögöttem. Hogy belém kapaszkodjon. Hogy nekem támaszkodjon. Hogy húzzon meg toljon engem. Hogy húzzam meg toljam. Hogy is ne! De-hogy! Ne, hát - nem! Ezért dolgoztam? Ezért munkálkodtam? Ezért gürcöltem? Ezért tettem-vettem, lótottam-futottam?; éjt nappallá téve meg látástól vakulásig? Persze. Mi? Hát, persze. Hogy majd ő. A nagy főnök. A szuper. A hiper. Az extra. Az ultra. Az igazán, a csúcs. Az exkluziv, az elit, az elvitathatatlan. A csodálatos, a gyönyörűséges, az elbűvölő. A zseniális, a felérhetetlen. Ah... Aha. Aha! Hogy majd futószalag! Én! Neki! Hogy így! Hagyján. Na, de hogy úgy is! Hogy rám lépjen, én emeljem, én vigyem el a...! Á. Hát mi vagyok én? Férfi vagyok? Kisember? "Szupi kis szaki"? "Szürke eminens"? Még nem is tudja kimondani. Helyesen, jól. Sosem mondott semmi ilyesmit. Hozzám se tud szólni. Hehe. Meg se tud szólítani rendesen. Hogy' is hív?...
- Jöjjön, maga kis...!
