- Sajnálatos módon szánalmasan hülye vagy - mondta. - Nem lehet téged sajnálni, mert szánalmas vagy. Szánni sem lehet, mert hülye vagy. És ezt is érted te... Ugyan. - Legyintett.
- De - hallatszott a motyorgás, vagy inkább nyögés, de talán épp csak sóhaj - talán... még...
- Mindegy - csapódott le.
- Keselyű - suttogás.
- Keserű - morgás.
- Barom - hörgés.
Néztem. Látta. Moccanatlanul. Megvonaglott a szeme. Pislantott.
Kényszeredetten elvigyorodtam. Meglátta. Úgy tűnt, lehet, hogy rácsodálkozik.
A felrándult vigyor hajnalenyhe mosoly lett.
Komoly.
Verébcsapat csapkodott és viharzott belül a fejemben.
Egy pillanatig...
Szélesen rávidorultam.
- Ámen.
- Hülye.
- Felfedeztél - derengett az arcom felsóhajtó, fellélegző jókedélyben. - Köszönöm.
Elértette.
Remélem.
- Ha te úgy...
És rámnevettek a szemei, az orcái, az orra és az ajkai. De sejthetőleg még a homloka, az álla, a nyaka, sőt, a vállai is.
Így váltunk barátokká.
